Hannibuli egy főre

Tudjátok, van egy ilyen sorozat, hogy NBC Hannibal és annak két évada, és én azt letöltöttem, aztán azt hiszem, a többit ki tudjátok találni, de ha nem, segítek.

Ez egy olyan poszt lesz, ahol én most elmagyarázom, mennyire elkezdtem ezt a kis vakarékot megszeretni.

És a poszt másik fele nem erről szól, azt messziről kerüljétek el. 

A táborban, ahol lenyomtam egy hetet, ott volt Amethyst, aki Supernatural-es és Hannibal-os és Marvel-es és azt hiszem, megvan az ember, akit az ilyenekkel tudok majd fárasztani. Azt csináltuk, amit minden fangirl: fangirlködtünk, kéremszépen.

Ennek ez lett az eredménye. Megjegyzendő, ez egy fem!Hannibal cosplay, és igen, nincs blézerem. De tudok akcentussal beszélni. Megfelel?

Sosem mondtam, hogy fotogén arcom van. És azt sem,
hogy hosszú hajam.

És most már efölött sírok.

Meg az ilyenek tesznek tönkre.

Hanci megcsal, Hanci véres,

Számára Will csak egy véreb,

Hanci sétál, Hanci harcol,

keleti style mozdulatsor.

/Óda Hanciról/

Mielőtt átalakulok ajánlóvá, bár szerintem ez már most az, szeretném nektek elmondani, hogy fontosabb dolgokról is beszélnünk kell, ezek alatt a "fontos dolgok" alatt pedig az első bejegyzésemben leírt nemhogy problémákat, de önsajnáltatásokat értem.

Csípi a szemem a sminklemosó (még egyszer köszönöm a sorozatnak a sok fájdalmat), és már ettől alapból keserű vagyok, de a dolgokon még a vadász (borxkóla) sem segít, pedig az úgy általában szokott. A gond az, hogy...

egyre több a blog, ami FrostIront ír.

Mekkora egetrengető baromságokon tudom felhúzni magam, hát az ég szerelmére! Ha akarják, hát csinálják, most ez van, azzal nincs bajom, hogy ezek a blogok vannak, a bajom csak azzal van, hogy én hatszor bénább vagyok náluk, és azt hiszem, itt jön az a rész, hogy kibőgöm magam, és elkezdek írni valamit, ahogy az általában lenni szokott. 

Mi van, ha elbaszom?

Mi van, ha senki nem olvassa el?

Mi van, ha senkinek nem tetszik?

If you never try, you'll never know. Egy bölcsesség a kettőből, amit a Coldplay tanított nekem. (A másik az If you love me, won't you let me know?)

Igazából nagyon semmi. De őket olvassák, mert valószínűleg nem olyan introvertált elszégyellő anyámasszonykatonáják az internet világában, mint amilyen én vagyok, hogy félek mindent kiírni, kivéve az ilyen baromságokat.

Úgyhogy olvasásra fel! És blogdizájnolásra is! Ja, meg jön majd egy jó kis sztori arról is, hogy hogyan táboroztam.