Oldalak

2014. augusztus 14., csütörtök

King of the stage

Bátorkodom feltölteni. Mert vállalható. Többnyire.
Halandó AU, ahol Loki énekes és Tony, lássuk be, milliárdos.
Figyeljetek, műfajt sosem tudtam megadni, és most sem nagyon akarja adni magát. Ez van.
(Gyors kérdés: értek én a képszerkesztéshez?)
(Rövid válasz: nem. ezért csórok a tumblr-ről, általában. de most ehhez sem értek.)

A színpadon úgy viselkedett, mint egy színész: lábak keresztbe, és forgás, és haladj végig a sárga szalag mentén, emeld a lábad, el ne ess a mikrofon zsinórjában és mondd a szöveged:
- Ezt a dalt akkor írtam… - Jöttek a felsorolt emlékek, nevetségesen klisések. Szakítottam a barátnőmmel, anyámék befogadtak, elutasították a jelentkezésemet, rossz időszakom volt, leszokóban voltam.
Nyújtsd a kezed a lányoknak; nem érhetnek el. Ott vannak az őrök a kordonnál, alabástromként ügyelnek, unják a számaidat, unnak téged és a stílusodat. Nekik te is csak egy ugyanolyan nyálgép vagy, mint Justin Timberlake, csak te nem énekelsz Cry Me A Rivert. Undorítónak tartják a fekete körmeidet, meg azt a kinyúlt, smaragd pólót, a csőnadrágodat. A lovaglócipő-alakú gumicsizmádat meg pláne. Azt suttogják a backstage-ben: kőbuzi, a barátnője marketing.
Az már más volt, hogy amit suttogtak, az igaznak bizonyult, de a rajongók nem tudhatják, mert a rajongóknak Loki egy porcelánarcú vámpír, aki nem iszik vért, de csillog rajta a glitter, meg a haján a lakk, hogy egyben maradjon, és izzad, de ha izzad, leveszi a pólóját, és a tömegbe dobja. Ahogy az őrök mondják: marketing.
- Rúzsfoltokat szereztem az útlevelemre, nehézzé teszed a búcsúzást...
És a lányok éneklik a sort, és üvöltik: rúzsfolt az útlevélen, nehéz a búcsúzás!
Lokinak volt egy barátnője, akit a sajtósa mutatott be neki. A harmadunokahúga, vagy micsodája volt; egy olyan lány, akit Loki még akár szerethetett is volna, hatalmas, gesztenyebarna szemekkel, és hosszú, sűrű szempillákkal, csinos kis arccal, rövid, vörös hajjal, apró szeplőkkel az arcon, egy kis pisze orral, meg szépen ívelt szemöldökkel (az is vörös volt), ami igaz, kicsit hosszú volt, de neki jól állt. Ő olyan lány volt, akivel el tudta képzelni, hogy a hírnév után majd a kislányukkal megveszik azt a vidéki házat - nem viskót, de nem villát -, ami olyan mustársárga és bent van egy kis kályha, a tartozék hozzá még kettő golden retriever kölyökkutya, és éljetek boldogan! Ez lett volna az ő végzetük: családi idill, hétvégén stúdiózás, és amikor megszületik a baba, eszeveszett rohanás a backstage-ből a kórházba. Loki meg pont ezt a kötöttséget nem bírta, ezt a szabályosan vidéki életet, a virágos előkerttel és a tujákkal, meg a pálmafás medencékkel. Meg, neki sosem működött volna egy ilyen kis aranyos lánnyal ez az egész. Túlságosan rideg lett volna vele, kegyetlen, és összeroppantotta volna, amint a keze közé kerül. Félt, hogy összetöri őt, ezért csak a szívét törte össze.

- Akarok egy italt azzal a majommal - üvöltötte túl a hangzavart Tony, mindezt a menedzser fülébe, aki ennél izgatottabb aligha volt az elmúlt negyedév italmeghívásait illetően.

Tony mellett két nő állt, ahogy mindig, és tulajdonképpen ők is színészkedtek: csinálj úgy, mintha éreznél, rá ne lépj a cipőjére, ne adj át neki semmit. Suttogj a fülébe, férkőzz a bizalmába, juss be az agyába, juss be az ágyába. Tonyval dugni dicsőség, kicsit olyan, mintha maga Jézus Krisztus keresztelt volna meg. Kicsit olyan, mintha különleges lennél. Kicsit az vagy.
Mindenki játssza a szerepét: Tony a Krisztust, a lányok meg a tanítványai (gyorsan tanulnak). Shakespeare-nek igaza volt: Színház az egész világ. Lokinak Shakespeare a kedvenc írója. Így az egész már olyan torz és furcsa, megtalálják a dolgokban a párhuzamot, és minden elveszíti a rejtélyességét, úgy már nem izgalmas a dolog, nem pezseg. De hátha.
- Cica, mikor megyünk haza? - Magas hang, nyújtott magánhangzók a szavak végén. Nyávogás, nem az a macskás, az az idegesítő. Tony megforgatja a szemét, halványan, mintha a reflektorokat követné, vagy a férfit a tömeg karjaiban - mintha csónakban ringatózna az éjszakába borult tengeren.
- Adjátok meg a számotokat!
Tony szeme megakad a férfin, és a férfi szeme Tonyn. Pillanatnyi szemkontaktus, a szenvedés egy nyomoronc szikrája kettejük között, és csak nézik egymást abban a másodpercben, de Loki elfordul, és máris
- Szemezünk a szobán keresztül, nézel, ahogy én né-nézlek. - Abban a pillanatban mindegyik lány megpróbált “szemezni”, de a teltházas koncert összes női résztvevőjével nem lehet egymás szemébe bámulni töredékmásodpercek alatt. Loki pedig énekel, és folytatja, Te és én egy jó kis muriban/átvesszük az irányítást, énekli Loki kesernyésebben a kelleténél. Savanyú napjai lehetnek ennek az embernek, és azok vannak - fejfájáscsillapító kávéval, és nyugtató vodkával, aztán félórás hányások, és elkeseredett sírás. Sok a buli, sok a szex, sok a sírás - kezdjük unni, Loki.
A Tony két oldalán levő kislányokból az egyik engedelmes volt, és a zakó zsebébe csúsztatta a cetlit, majd egy futó csók kíséretében távozott. Az érdekesebbnek tűnő lány, a teljesen fekete flitteres cuccban csak rávágott egyet Tonyra, valahova a válla, a csuklyásizma meg a mellkasa közé, de kicsit a kulcscsontja felett, 

- Loki! Loki! Az úr beszélni akar veled - vigyorgott és pattogott a csiptetős mappájával a kezében Loki menedzsere. Az említett egy halálos pillantás, és egy gyors korty az ásványvízből után zihálva a következő kérdést tette fel:
- Átöltözhetnék, baszd meg?
- Tony Stark az.
Loki még mindig ugyanazt a savanyú, fáradt és dühös “húzz a francba” pillantását viselte.
- Átöltözhetnék végre, baszdmeg?
Ajtócsapódás; az ajtón ezüst-smaragd villódzó csillag, alatta fekete lakk felirat: Loki Laufeyson.

Loki átöltözött: hevenyül hátranyalt haj, ami még az izzadságtól nedves, fekete ing, két gomb legombolva, ingujj feltűrve, zakó a kézben - zöld bársony -, és bakancs, ami nincs bekötve, félig lekopott fekete körömlakk, már nem csillog; matt.
Úgy fest, mint egy tönkrement hipszter, de nem pénzügyileg, hanem idegileg. Ez a sok sötét fogja a sírba vinni, de hát mit csináljon, ha mindenben úgy néz ki, mint egy kriptaszökevény? A fekete meg a zöld legalább áll rajta valahogy. A kezébe temette az arcát, és végighúzta - nem látott, csak fülelt, és hallotta az őröket, hallotta Tony Starkot, hallotta a menedzsere hebegését-dohogását. Mindjárt itt lesz, pillanatok kérdése, hosszú napja volt.
Inkább hosszú éjszakái voltak.
- Egyszer tönkre fogsz menni, öregem, de legalább ne most add fel - suttogta a tükörképének, majd végignézte az apró szálacskákat, amik rakoncátlanul leválnak a koponyájáról, és a homloka előtt csoportot vernek egy tincs személyében. - Csak ma ne idd magad seggrészegre, ma ne bőgd el magad, ma ne álmodj rosszat. Csak ma.
Gyors hajtűrés. Ledobta a zakót, felkapta a bőrdzsekit - még mindig jobb választás, mint a másik. Ezt a kabátot különleges alkalmakra tartogatta, mint például a mai.
Ezzel a kabáttal fogja meghódítani Tony Starkot, Tony Stark pedig engedelmesen várja, hogy ő meghódítsa. Ez így volt a terveiben. Tony terveiben is így volt.
Kivágódott az ajtó, a közepén pedig egy dezodorfelhőben úszó árny állt. Háttérvilágításként az öltözőasztal karácsonyi izzói szolgáltak, a zenei aláfestés elmaradt, ellenben tekinthetjük a távozó tömeg rivallásait háttérzajnak. De még mekkorának. Tony meg csak állt ott, zsebretett kézzel, szépen zselézett hajjal, és azzal az okos kis nézésével. A menedzser halkan sikongatva kishíján körbeugrálta őket.
- Te, Hobbit, hagyj békén - mutatott rá Loki fenyegetően, erre még a napszemüvege is rásegített (az istenért, Loki, este tizenegy van!). - Te meg hagyd a bájcsevegést és kotródj a kocsimba, mert jön az a kurva paparazzi, és most ki nem állhatnám a rohadt fényeket, meg a szétbaszott interjújukat! - Ezt kihangsúlyozta egy vállpánt-igazítással. A megtestesült hanyag elegancia.
Tony meg mert volna rá esküdni, hogy ennyi sértő szót, ilyen higgadt hangnemben régen nem hallott. Vagy talán soha.
- Minden fellépés után ilyen?
- Ameddig nem kap sajtburgert és vodkát, addig igen - bólogatott a menedzser, Tony pedig beletörődve elindult a fekete Jaguar felé.
Nyitnia kellene egy McDonald’s-ot, amiben árulnak alkoholt is. De annak a neve Stark’s lenne.
Mire sikerült beülniük a kocsiba, Tonynak már legalább három tucat bemutatkozás jutott eszébe a lazától kezdve a kínoson keresztül a hivatalosig. Végül egy természetesnek beillő kézfogásra való invitálást választott, és mondta hozzá a szövegét, egy szuszra, mintha csak az egyik ügyfelével beszélne.
- Tony Stark vagyok, örülök, hogy talá-
- Hagyd! Tudom, ki vagy, de éhes vagyok, és piás.
- Gondolhattam volna - sóhajtott.

Szóval, először megvették a sajtburgert, aztán a vodkát, és valahogy egyik eladó sem volt ma a topon, talán mert péntek este volt, talán mert ők voltak az egyetlenek, akik nem voltak hajlandóak ott megenni a menüjüket.
- Négy dollár ötven lesz - mondta a nő, mintha fájna neki a beszéd, a mozgás, a pislogás, az életben maradás.
- Hm? Tessék, tartsa meg - dobott oda Tony egy húszast, amivel meg kellett szakítani egyetlen szeretettje bámulását, majd fenségesen távozott az üzletből, amit vörös szemek pillantásával övezve, néhol pedig felcsendült egy “né’ má’ az ott Tony Stark!”.
És most ott voltak egy teljesen üres, útmenti parkolóban, valami dombon, mert az volt Loki kedvenc helye.
- Innen lehet látni a város egy részét - magyarázta, miközben gondosan behelyezte a napszemüvegét a tartójába, és egy CD-t a lejátszóba. - Én látom őket, de ők nem látnak engem. Ez magabiztossággal tölt el néha. Jó érzés egy fellépés után kicsit kikerülni a kontrollból.
Tony sokatmondóan bólogatott, és már éppen neki akart volna látni a Bigmacnek, Loki keze a csuklóján, ami gyengéden arra késztette, hogy tegye le a szendvicset, megállította. - Kocsiban nem eszünk. Motorháztetőn? Naná!
- Neked ez a… rituáléd? Kijössz ide, egy koncert után, a vodkáddal meg a mekis kajával…
- És a nyugtatómmal.
- … és a nyugtatóddal, és akkor itt… bámulod a várost?
- És üvöltetem a zenét.
- Ez… ez királyul hangzik.
Tony fogta magát, és felkuckózott az autó elejére, kezében pedig ott fészkelt az üveg vodka, a legdrágábbik, és a legjobb minőségű, amit csak vehetett. Gondolkodott azon, megéri-e marihuánásat venni. Az utolsó esetből tanulva nem éri meg.

- Te kérdezel.
- Oké, ömm… hogy kerültél be az X-faktorba? - Tony öntött egy keveset a vodkából a kóláspohárba. Egész kellemes íze volt ennek a kettőnek összekeverve.
- Eljöttem otthonról, könyvekkel és kottákkal, meg néhány ruhával, vízzel és egy doboz erdeigyümölcsös müzlivel. Aztán gondoltam, miért ne? Miért ne álljak be a sorba, iszákosok meg csavargók közé? Hiszen én is csak az vagyok. Úgy voltam vele, hogyha nem kerülök be, hát jó, nem kerülök be. De bekerültem. Elzongoráztam a My Immortal-t, és énekeltem. És élveztem, furcsa módon. - Megvonta a vállát, a szája szegletében apró mosoly-morzsa bujkál, nem akar előjönni egykönnyen. - Nem próbálkoztam túl erősen. Csináltam, mert tetszett a csillogás, meg a színpad, meg ahogyan az anyám a boldogságtól sírt a telefonba. Nem nyertem, de bent voltam az utolsó négy jelöltben, és szerintem az egy elég szép helyezés. - Öntött magának a pohár sokadrészéig, és gyorsan megitta, az utolsó egyetlen kortyot, ami megmaradt a pohárban, kiköpte.
Van egy ilyen szokás, valahol hallott róla: családi ebédnél visszaadják a földanyának az elvett folyadékot; visszaburítják a mosogatóba az utolsó korty vizet vagy bort. Amikor a fűbe köpi az utolsó kortyot, mindig ez megy a fejében.
(visszaadja földanyának, visszaadja földanyának, visszaadja földanyának, ez így igazságos)
- Most te. Kérdezz! - Tony kínyúlt a motorháztetőn, az ing szövete kiszökött a szorosra csatolt bőröv alól, a gombok feszültek, mint tollal telitömött párnákon a huzat, látszik egy kis darab a bőréből, a gyönyörű, napsütötte bőréből - igazi napfény a Galapagos-szigetekről. Üvegbe akarta zárni a napfényt, de nem lehet, sajnos, ezt sajnálta a legjobban.
- Unom ezt a játékot - motyogta a bőrt nézve. Apró sárkánypikkelyek, de édesebbek és puhábbak, kisebbek és nem durvák. - Játsszunk mást.

Tony keze Lokiéba kulcsolva; lábak a lábak között. Ringatják egymást a sötétben, a sápatag holdfényben, amiről Lana énekel, mozog a motorháztető, ahogy néha erőteljesen smárolnak, ahogy Tony aprókat lök rajta és Lokin. A hideg levegőben a csókok szüneteibe lehelt pára lebeg még, és körbeveszi őket. Zihálnak a hévtől és a szenvedélytől, az alkohol bűzét egymás szájába sóhajtják, mintha édes illat lenne, pedig kegyetlen és maró, egyáltalán nem kellemes, de a hatása, az oltári, és ütős.
Próbálják elsuttogni egymásnak, hogy kocsiba kéne ülni, és hazavezetni, vezetni kéne, igen, vezetni, de félbeszakítják egymást a csókokkal és a harapásokkal. Sebes lesz a szája, vagy foltos a nyaka, de nem baj, mert élvezik, végre valamit tudnak élvezni.
Tony arra gondolt, ahogy Loki ránézett a színpadról, ahogy a szempillája emelkedik, és lecsukódik, lassított felvétel az agyában, újra meg újra. Loki pislog és énekel, a lányok ugrálnak és sikoltanak, Tony áll és néz, a menedzser örül.
Tony aztán elfelejti a színpadot és a lányokat és a menedzsert, mert már Loki pólója alá nyúl: tapintja a sápadt bőrt, és fogja, megragadja a húst, marja a csontot, közel húzza. Birtokolni akarja, ma estére, vagy talán örökre.
Loki elhúzódik és leugrik a motorháztetőről, a bakancsa port ver az úton, és kavicsokat csikorgat, de Tony érti, mit akar, és követi, csak a másik oldalról. Pillanatok teltek csak el, és ők már bent vannak a kocsiban, gyújtanak, indítanak, gázt adnak, egymás kezét fogják, ujjakat kulcsolnak össze. Fékeznek a pirosoknál és megállnak, a tizenöt másodperces pirosnál csókolóznak.
Huszonkét perc telt el. A ruhák a padlón, Tony ajkai Loki mellkasán, Loki nyakán, Loki ágyékán, Tony ajkai vannak Loki egész testén, csókok borítják mindenhol, nyomuk nincs, de érzi a súlyukat, a nemlétező súlyuk mindig ott fog lebegni a bőre felett mikromilliméterekkel.
Tony fölé hajol, kaján vigyorral néz le rá: most ő dominál, ő a főnök. Loki csak néz, hallgat, nyög, zihál, próbál nyugodt maradni és lélegezni. Megy neki, de nehezen.
Mikor végeznek, Tony megkérdezi:
- Mit hozzak reggelire?
Loki bambán motyog egy semmit. Kellett volna valamit kérnie, mert húzhatta volna az időt, és ő mégis, újra meg újra elköveti a hibákat, és holnap reggel majd azt veszi észre, hogy Tony Stark házát észrevétlenül hagyta el: csak Tonynak tűnt fel a hiánya.

De Loki reggelre nem tűnt el. Ott feküdt, a makulátlanfehér ágyneműk között, meztelenül és szétterülve. Kezei a párnán, ujjai Tony helyén, lábai épphogy az ágy szélén. Centik, és leesik.
Valami megszólalt. Dallam, hangos, sípol. Shubert, Pisztráng. És meg a szöveg, a fejében, emlékszik az énekkönyvre - ezt adta elő először az apjának, és az apja utálta, aztán megtanulta zongorán, és mindenki imádta. Először a furulyára kente az egészet - zongoráznia kellett volna először, nem furulyáznia.
- Ez mi, Tony? - kiáltotta ki, kimászott az ágyból. A bőre már nem olyan hamvas, nem ugyanolyan a textúrája, mert sebes és vörös, karmolásos és szívásnyomok vannak rajta. Loki gondolatai:
  • kell egy kávé
  • kell egy sminkvideó
  • kell még Tony
  • el kell mennem a stúdióba
[kell kell kell kell elege van már, de mindent kell kell kell kell]

- Mosógép. Jó reggelt!
- Jó reggelt! Énekel a mosógéped?
Loki az ajtóba állt, keze hanyagul a csípőjén lógott, alsógatyája a holtsápadt bőrébe vágott, és gyönyörű volt hajnalban, a kristályablakon ányúló fénycsóvában gyönyörűbb volt, mint dezodorfelhőben és karácsonyi égők keretében. Természetes volt.
- Ühümm. Ha kész a centrifugával, mert előtte csak csenget. Okosmosógép - nevetett Tony. Mintha kínos lett volna neki ez az egész, pedig nem, nem volt kínos, csak a gondolat volt kínos, hogy “te jó ég, hogy nézünk ki. ezt mi csináltuk?”. A kezüket vakargatták, és rejtett pillantásokat vetettek a másik nyakára, a vállára és a hátára.
- Használhatom a laptopodat?
- Aha. E-mail?
- Sminkvideó.
Értetlen kifejezés ült fel Tony arcára, madzagon rángatta az arc részeit, összevonta a szemöldököket, apró grimaszba formálta a szájszegletet.
- Hogy ne úgy nézzek ki, mint egy szétvert másnapos.
Tony már mindent értett.

Bent voltak a stúdióban, mindenki őt nézte, mint egy koncerten: tekergett a mikrofon előtt, pont olyan kecsesen és hajlékonyan, mint azok ott a sivatag homokjában, és énekelte a Mountainst, az első saját számát - lerí róla: skandináv hegyek, orosz telek, norvég vizek, és Anglia lankái. Mountains. Bármennyire szarul sikerült, ez szép volt. Művészi. De nem jó, attól messze állt. Bevágták a lemez kellős közepére, hogy ne tűnjön annyira borzasztónak a sokkal jobb számok között. Ott ült békésen a kispadon az (Ourselves) Gods és a Jeanne d’Arc között.
Azt szerette a dalban, hogy semmi fájdalom nem volt benne. Csak az ég kékje, a domb zöldje, a hó fehérje, az élet szépsége.
A menedzser mosolyogva bólogatott, az egész stáb komoly arcot vágott, amitől kevésbé tűntek álmosnak este tizenegykor, és nézték a zöld kis pöttyöket, amik a monitoron futkároznak fel, le, fel, le, ahogy Loki hangja vált, magasból mélyre.
Ott áll mellettük Tony. Ő mosolygott, karikás szemekkel, de őszintén, mintha évek óta nem aludt volna, mert ezt a pillanatot várta. Nézte, hogyan járja át Lokit a dal, hogyan jár az ádámcsutkája, hogyan nyalja az ajkait, hogyan törli a verejtékét és keni el az alapozót a nyakán. Ott szívtam ki, ott volt az enyém, meg még 18 helyen, és csak az enyém enyém enyém.
Mikor végeztek, Tony visszafordult az ajtóban, mert Loki az üveget kopogtatta, aztán halkan beleszólt a mikrofonba:
- Este nyolc. Asztal a Jupiterben. Te meg én.

Egy plusz track került fel a CD-re, 12 dal és egy cover mellé, de csak az exklúzív változatra: Loki elhív valakit vacsorázni. A valaki bárki lehetett.
De az Lokinak csak Tony, Tony, Tony.

4 megjegyzés:

Hattie írta...

nem terveztem megjegyzést írni a marihuánás vodkáig.
mármint... marihuánás vodka? oké, hogy szénsavas van, de erről még nem hallottam.
tetszett, amúgy. csak két pillanatra suhant át rajtam a gondolat, hogy 'basszus ez PWP lesz körettel'. nem lett PWP körettel.
tetszett, hogy a rengeteg frostiron fic és rengeteg együtteses au (oké. nem együttes. hogy hívjam? jaj.) ellenére ezzel tudtál újat mondani.
és felraktál valamit ~
well done. és csak így tovább, oké?

Rosie írta...

∩(︶▽︶)∩ <--- (annak ellenére, hogy boldog, nem tud PWP-t írni. tehetségtelen.)
Egyrészt, nagyon drága vagy, hogy írtál kommentet. Imádlak.
Azt mondod, tudtam újat mutatni? Egyem a szíved.
I'll try to keep this up, ígérem.

A marihuánás vodkát a győrszentiváni Reál támogatásával sikerült beleírnom a történetbe. A nagybátyám illusztrációja: https://scontent-b-fra.xx.fbcdn.net/hphotos-xfa1/v/t1.0-9/307922_483255178374942_952479699_n.jpg?oh=5c1c6bf3fc8f03b99e2195d6b7903153&oe=54800D90
(3200 forint, tökre drága.)

HardCandy írta...

szia! a facebook csoportban bukkantam rá a ficcedre, és mivel frostiron és énekes au, hát azonnal rávetettem magam. és imádtam. nagyon tetszik a stílusod, a történetvezetés, a Lokid és a Tonyd is, és az egész. Köszönöm, rám fért ma nagyon ez a kis szösszenet.

Rosie írta...

Szia!
Nagyon köszönöm, hogy írtál. Én már régebb óta olvaslak, de csak titokban, mert én ilyen kis sunyi vagyok, hogy fél év után kommentelek/írok a chatbe/adok életjelet magamról valamelyik blogon. Olvasóbetegség. Heh.
Örülök, ha sikerült megörvendeztetnem téged ezzel a ficcel :33